Tihany nyilván tiszta kis falu, nincs minden egyes pózna és közlekedési tábla szénné ragasztgatva mint Budapest belvárosában, azonban néha itt is el-el jár az errefelé üdülő focidrukkerek keze. Most összegyűjtöttem egy csokorba azt a néhány matricát, amikbe Tihany utcáin sikerült belefutnom az elmúlt hetek során.
A klasszikus Andy Capp design, amivel alapvetően lehetetlen mellényúlni |
Méretes darabbal képviselteti magát a falucentrum egyik póznáján a drezdai Dynamo |
Ha már Dynamo, akkor Ukrajna sem hiányozhat |
A szintén ukrán Vorskla Ultras egy kevésbé esztétikus darabbal rukkolt elő |
Határon túli testvéreink is jelen vannak a faluközpontban egy jó levonóval |
Szolnok casuals - az Adidas Originals logó mutációjából mondjuk már láttam esztétikusabb változatot is, de egynek azért elmegy |
Ez viszont talán minden magyar matrica közül az egyik kedvencem - az Olaj Brigáddal turnézó, szolnoki Raoul Duke |
A berlini Hertha BSC, akiknek a matricája pont annyira kifejező, érdekfeszítő és esztétikus, mint egy Balatonnál nyaraló német kisnyugdíjas bőrkeményedéses sarka. |
És végül egy kissé megkopott lila-fehér darab. Újpest hools on holiday 2016 |
Ha már itt tartunk, egyébként érdemes megemlíteni, hogy Tihanynak nem csak rendes megyei első osztályú focicsapata, de lelkes helyi szurkolói is vannak. Erre már az első napokban sikerült rájönnöm, amikor a kocsmába betérve megláttam a mennyezetről lelógó szurkolói sálat, rajta a felirattal: Félszigeti Zöldek. Habár a zöld-fehér színpárosítás meglehetősen távol áll a szívemtől, azért jó látni, hogy nem csupán meccsre járnak rendesen, de a sálak mellett matricáik is vannak.
Ja, és ha már szóba jött ez az egész foci, meg huliganizmus téma, akkor egy kis érdeksség: az feltűnt már valakinek, hogy a tihanyi apátság alaprajza, valamint a nagy körtúra útvonala is egyaránt egy Martens bakancsra hasonlítanak!???
Véletlen lenne? Kötve hiszem!
Tihanyi Büszke Csirke, avagy a Félszgeti Buzityúk
Hozzávalók két személyre:- Kb. fél kg csirkemellfilé
- Egy nagy fej vöröshagyma
- Egy nagy gerezd fokhagyma
- Csemegekukorica ízlés szerint
- Só, bors, rozmaring, gyömbér és rómaikömény ízlés szerint
- Fahéj. Sok fahéj.
- Barnacukor. Csak módjával.
- Evőkanálnyi kókuszreszelék
- Kupaknyi levandulaszörp
- Valamennyi paradicsompüré. Nem emlékszem, de adagold addig, amíg jónak látod. Nagyon elbaszni nem lehet vele.
- 2-3 evőkanál narancsos fügelekvár (tulajdonképpen ízlés szerint helyettesíthető, pl. baracklekvárral, de a tihanyi narancsos fügelekvárt nehéz pótolni, na.)
- Friss füge a tálaláshoz. vagy akár magába a kajába is, ízlés szerint.
A hagymát és a fokhagymát apróra vágjuk, olivaolajon jól
megpirítjuk, majd rákúrjuk a csíkokra vágott csirkemellet. Ha faszán megpirult,
mehet rá egy kevés kukorica, aztán a sűrített paradicsom, a kókuszreszelék, meg
a lekvár. Végül toljuk bele a fűszereket és addig kóstolgassuk, amíg úgy érezzük, hogy már nem bitangpusztulatosan fostos. Mivel Tihanyban még a
kutyaszar is levendulás, így tolhatunk bele egy kis kupaknyi levendulaszörpöt
is valamelyik stádiumban. Ha egészen őszinte szeretnék lenni, akkor elmondanám,
hogy a képeken látható variációból kihagytam a fügét, mivel már nincs szezonja,
és sehonnan nem tudtam egy darabot se csórni, de a fügelekvár javarészt pótolta
az egyébként is inkább látványelemként erős gyümölcsöt.
A végeredmény egyébként egy édeskés, fahéjas cucc,
fogyasztása enyhén currys rizzsel ajánlott. Hogy mit mennyi ideig
pirítottam, arról ne is kérdezzetek, mert fogalmam sincs. Csak érzéssel, mintha lovat... na, mindegy, értitek...
A Félszigeti Buzityúk
nevet egyébként az ízének, valamint a dekorációként alkalmazott levendulaszárnak
köszönheti. Mivel a barátnőm szerint ez nem túlzottan politikailag korrekt, így
átkereszteltem inkább Tihanyi Büszke Csirkére, csak hogy véletlenül se legyen
ebből felesleges hacacáré.
Mindenesetre nagyon fasza, laza hétvégékre egy (két-három...) jó pohár
fehérborral/levendulás fröccsel kiemelten ajánlott.
-Fiatalember! Hát magának olyan szép cipője van! Látom, hogy ez tiszta bőr! Mondja már meg,
honnan szerezte?
A levendulaszörpök nézegetése közben egy kissé váratlanul ér
a kérdés, és valahogy nem akarom a hetven körüli árus néni nyakába zúdítani az
információt, mely szerint a lábbelit alig pár napja egy budapesti
villamosmegállóban vásároltam egy idősödő bőrfejűtől, aki állítása szerint a
gyúrásnak köszönhetően már kinőtte azt. Az adásvétel lebonyolítására egyébként
az édesanyjával érkezett, amivel persze nincs semmi baj, legalább láthatja a
világ, hogy a nagydarab, kopasz embereket is ugyanolyan anya szülte, mint bárki
mást. A bakancs meg valóban olyan kifogástalan állapotban van, mintha most
varrták volna be a talpába az utolsó sárga öltéseket a szorgos, kínai
gyermekmunkások apró kezei Ázsiában. Nyilván ez tűnhetett fel szörpöket és
lekvárokat áruló néninek is, akinek meg kell hagyni, van stílusérzéke.
-Óh, hát ezt használtan vette egy ismerőstől! – töri meg a
kínos hatásszünetet a barátnőm, én pedig még mindig úgy állok portékát bámulva,
mintha valami junkie lennék, akit teljesen megigéztek az üvegeken díszelgő,
lila levendulacsokrok.
-Kár, kár, a férjemnek is jól jönne egy ilyen a télire.
Egyébként tessék csak, nagyon finom a levenduaszörp! Tecciktudni én a szárát is
beledarálom, nagyon jó nyugtató hatása van. Az unokám kissé eleven, és hát
tudják, hogy van ez.
Nos, engem már csak ezzel is sikerült megvenni, mert hát, ha
valóban létezik az a házi csodaszörp, ami képes arra, hogy kiüssön egy
hiperaktív nyolcévest, az valószínűleg nekem is megfelel majd a nehezebb
napokra.
-Egy üveggel kérnék, köszönöm, csókolom! Ne tessék félni,
ide még egészen biztosan visszatérünk.
És valóban, már csak azért is veszek később két üvegnyi
narancsos fügelekvárt, mert ilyen kedves
és közvetlen kiszolgálással ritkán találkozok a fővárosban.
A másik ok, amiért egyértelműen sikerül már első
látogatásunk során a szívembe zárni a helyet, az a sárguló őszi levelekbe burkolózó,
falusi báj, amely olyannyira erős kontrasztban áll a hely meglehetősen mogorva, sötét nevével: Akasztódomb. Valamiért
egészen biztos vagyok abban, hogy ha az ember gyakran jár erre a tél folyamán,
akkor egy reggelen arra eszmél majd, hogy a tudtán kívül írt egy komplett black
metal albumot. De most még kellemes, családias a hangulat.
Komorságnak még szinte nyoma sincs sehol, leszámítva az
itt-ott már károgva gyülekező dolmányos varjakat. A pecsenyesütő bódénál malac
forog nyárson, zsírján meg-megcsillannak a kora őszi, szombat délelőtti
napsugarak. Néhány bajszos figura kedélyesen iddogál. Rohadtul legurítanék most
én is egy nagyfröccsöt meg egy felest.
A lacikonyhával szemben a szanaszét pakolt ószeres kínálja
portékáit, melyek közül az egyik legszebb darab pont egy ugyanolyan hímzett
Szűz Mária portré, amelyet beköltözéskor a lakásban is találtunk, a hátán egy
nagyjából negyvenezres populációt számláló póktenyészettel.
Valahogy élvezem a helyzetet, hogy furcsán nagyvárosi
öltözetemben, vállamon a fényképezővel messziről lerí rólam, hogy turista
vagyok, holott tulajdonképpen mégsem. Vagy hát, a fene tudja, hiszen
iskolapéldája vagyok az olyan embernek, aki saját hazájában is csak folyamatos,
szemlélődő, afféle állandó turista. Debrecenben születtem, Egerben nőttem fel,
félig-meddig itt élek Tihanyban, a másik felem pedig Budapesten ragadt a
munkának köszönhetően. Furcsa, tudathasadásos állapot ez, skizofrén kettősség, kissé
mindenhol otthon vagyok, de leginkább sehol sem.
A merengésből ismét egy újabb árus kedves, szívmelengető
invitálása térít magamhoz. Idős úriember mosolyog az arcomba, kezében vöröses
anyaggal teli üvegcsét és egy műanyagkanalat szorongatva.
-Meg tetszik kóstolni ezt a különleges, finom borlekvárt?
-pardon, hogy micsodát?
-Borlekvárt.. Utána még ebből a kellemesen gyümölcsös
Kékfrankosból is felajánlhatok egy nyeletnyi kóstolót, már ha esetleg nem
kocsival tetszett érkezni.
-Vezet ám a nyavalyatörés, tessék csak nyugodtan tölteni.
-Te Gábor, szeretnéd, ha lenne egy tamburinozó
kapucinusmajmod?
A kérdés azonnal szöget üt a fejembe és már látom is magam
előtt az apátság előtti téren harmónikazenére csörgődobbal táncoló apró, szőrös
kisállatot, aki az előadás után, kezében egy gyűrött papírpohárral kunyerálja a
zsíros eurókat az annál is zsírosabb, elámulva tapsikoló és levegőért kapkodó
német turistáktól.
-Persze, persze, hogy a picsába ne szeretném!? Tudod te, mekkora
biznisz lehetne itt csinálni egy tamburinozó kismajommal?